h. mondta már régebben, hogy látta a mikrofonfejet a v-i buszon. mellette dolgozott két nyárral ezelőtt a gyárban majd két hónapig, miután a főnök feljött, hogy kell valaki, aki ért aelektonikához, meg a műszaki dolgokhoz, mert a mikrofonfej, aki a földszinten a csoportvezető, már megint eltávolított valakit a tekercselőgéptől, mert nem volt megelégedve a munkájával. a mikrofonfejet igazából mindenki utálta, ez már első nap tiszta sor volt. az emeleti pletykaközpontba osztottak be minket ablaktörlőlapátot fűzni, és a blade assembly tábla alatt működő kis munkacsoportunk történetesen épp a kávéfőzőkhöz vezető főútvonal mellett tevékenykedett, így az első hét végére már beható ismeretekkel rendelkeztünk szinte mindenkiről a gyárban: az elhaladók lakóhelyéről, családi állapotuk változásairól az elmúlt negyven évre visszamenőleg, a gyerekek/unokák+félrekúrások számáról (bocsánat), a vásárlási szokásaikról, és persze az illetők pletykafészekségi szintjéről (ez nagyon fontos információ (rizikófaktor), a segítségével ugyanis idejében ki tudták szűrni a feltörekvő riválisokat, hogy aztán módszeresen kezdjék el főleg szavahihetőség tekintetében kompromittálni őket, nehogy veszélyeztessék a saját maguk, azaz a fő pletykafészkek pozícióját). a mikrofonfej csak nagyon ritkán jött fel. beszélni az emeleti csoportvezetővel, vagy kávét levinni. beszélték, hogy kiállhatatlan, bunkó, flegma, munkamániás baszatlan picsa. de tartottak tőle. aztán jött a főnök, hogy vagy h. megy le hozzá, vagy én. egy enyhe lefolyású hiszti után (részemről) végül levitte h.-t. másnap már a mikrofonfej volt a kedvencünk. volt egy ilyen jellegzetes légszomjas felröhögése. mindig lementem reggelizni h.-hoz a tekercselő mellé, csak hogy hallhassam, meg figyeljem, ahogy vagy tíz gépet ellenőriz egyszerre, miközben eszik. ahogy magasról tesz mindenkire, aki körülötte van, és egyébként leplezetlenül utálja. hogy már attól boldog, hogy bemehet a munkahelyére és ott lehet egész nap. sokszor jött ki velünk az üzemből a megállóba a sparos reklámszatyrával, virágmintás bő ingben (egész kollekciója volt belőlük) és anyáink répanadrágjában, meg persze ott volt a haja, és az ortopéd esztékás szódásszifonszemüvege (valahogy mindig ilyennek képzeltem el a kádár-korszak nőideálját, aki kimondottan élvezi, hogy az emancipáció meg a puhadiktatúra áldásai beragyogják a hétköznapjait). szánnivalóan aranyos volt, ahogy elhagyatottan, szomorkás arccal cigizett minden nap egyedül a megállóban a munka után a z-i buszra várva. végül nem mertük tőle megkérdezni, mért nem ment férjhez soha, pedig irónia sugárzott belőle folyamatosan a világra, nem irigység, vagy féltékenység.. fel sem vette volna. akkor ősszel felszámolták a gyárat, a gyártósor egy részét pedig (persze mikrofonfejet is) külföldre, p-be vitték. mondják, hogy mikrofonfej hamar hazajött, nem sokáig bírta kinn, hogy azóta mi van vele, senki nem tudja.
ma a _történések_ egy pontján félig öntudatlanul próbáltam meg megsemmisülten elterülni az ágyamon, és miután ugyanazzal a mozdulattal _bebasztam_ a fejem a radiátorba, a törekvést egyértelműen sikeresnek nyilvánítom.
voltam a tanszéken, orvosnál, boltban, latinon (francián nem), az ágyamon fekszek, irodalmakat keresek, kurvára nincs itt senki. próbálom elhitetni magammal, hogy csak elaludtam a kocsiban úton poitiers felé.
a múlt héten megadta magát a hűtőnk a négyszázháromban, a konyhai közöset pedig valaki feltöltötte almával. almaízű a tej, almaízű lesz a kávé. rossz májjal gyomorral átkozódom magamban, hogy a húsz kiló idared magyaros ízvilágúvá érjen a hidegben (paprikás szalámi, bontott tejföl), közben meg félkegyelműen motyogom torokhangon, hogy rétroviseur, rétroviseur, ekszöszájz búk, miegyéb.
n. azt mondaná, az a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg, meg hogy a tikok előtt mindig legyen víz. de igazából ilyenkor a fogalmi diszti(n)kció a lényeg. hogy rákényszerítse magát az ember, hogy azoknak az áthidalhatatlan években meg erkölcsökben mérhető távolságoknak a vonatkoztatási keretei között gondolkozzon megingathatatlanul, amik apám meg apu, férj és papíron férj, meg amik szerető és feleség közt vannak. ez a módszer sokkal hatékonyabb (lenne) mint a kamillateák, a cigik, a sopronik meg a munkamánia.
valószínűleg egy kollektív hallucinációhoz (igazából két ciót írtam, mert be vagyok csípve, de kitöröltem időben. a ció végű szavak nyilván határozott nőszemélyre utalnak a magyar nyelvben is. nyilván komplett hülye vagyok, de az mindenesetre, hogy határozott, na az kizárt) szóval valószínűleg egy kollektív hallucinációhoz adtam különböző színesítő motívumokat az előbb a folyosón, amikor teregettem (előidejű komponens ablativus absolutus-szal: a sört gondosan odatámasztottam a szárító mellé). szereplők: a szűk környezet és a tágabb értelemben vett falusi pletykaképző elemek által egyszerűen családként aposztrofált vérszerinti hétvégenti (egyeztettem) egymásmellettélők (a három nővér és a feleség), a háttérben a szálakat ide-oda kötögető nagymama, a második gyermekkorát (a térképen fél centivel ÉK-re) élő férj, szeretők (kar). csütörtök esti jelenet: a három nővér egyike (attribútum: soproni) üzeneteket vált nem létező apja (a férj, tudjuk) szerint nem létező egyik volt szeretőjével, aki korábban az általa szándékosan figyelmen kívül hagyott férj (az apa, kérdezzük) fiktív feleségének írogat állítása szerint véletlenül napokon át konzekvensen (játszva latinul, ez a könyvcím reggel óta kiborít). függöny.
lassan, de biztosan lesz annales ebből a blogból (csupán fél perc kell ahhoz, hogy egy tefál serpenyőben felmelegedjen másfél adag kávé. zs. azt mondta, lötyböljem körkörös mozdulatokkal, aztán adjam hozzá a filézett halszeleteket. "de amúgy nem vagyok őrült vagy mániás vagy ilyesmi")
még nem döntöttem el, megriaszt, vagy megnyugtat az a természetesség, amivel hétfő reggelenként a zöld, frissen mosott munkásnadrágom zollstock-zsebébe csúsztatok egy alkoholos filcet meg egy szikét, aztán rácsíptetek egy tollat, felveszem a hátizsákom, és zsebre tett kézzel, halkan fütyörészve kilépek az öltözőből.
hatványozottan nőnek érzem magam, mióta a gyárban dolgozom. mindez azonban nem fog megakadályozni abban, hogy áramot vezessek a pólómba, ha valaki még egyszer végigsimítaná a hátam a tömény szalmiákgőztől könnyes szemmel, arra az esetre. hiába vágom hozzájuk a kesztyűm, felhívás keringetőre. picsába ezzel a saválló romantikával már.
ha éjszaka fúj a szél, egy ideje mindig rosszul alszom. vagy leginkább sehogy. az agyamra megy ilyenkor ez a felfokozott frontérzékelés, az fiksz, különben biztosan nem fordulna elő olyasmi, hogy arra riadok fel éjjel, hogy a gimis matektanárnőm szemrehányó hangon közli velem, hogy emm 9%-os lett a matektémazáróm emm, többek közt azért, mert a zsikiről másoltam le a fél dolgozatom emm, és emiatt még álmomban is annyira bűntudatom lesz, hogy azonnal felébredek. az elbaszott retrospektív stréber mindenségemet, azt.
a Jézus szíve brigád mindennapjaiból..
fb:-te jani, hogy a fenébe akarsz azzal a gereblyével lapátolni?! most őszintén.
jb:-támaszkodni hoztam.
egész nap csak tapogattunk. ez mifelénk a legadekvátabb kifejezés arra, amikor valaki egy olyan munkával tölt el egy nyolcórás műszakot, amit egyébként kábé tíz perc alatt el lehetne végezni, és akkor sem lenne semmi értelme. viszont. elmegy vele az idő, és határozottan úgy tűnik, mintha ez ember halaszthatatlan teendőkkel töltené a munkaidejét (dobozok átpakolása a műhely egyik feléből a másikba; annak a konyhának a tisztává varázsolása, ahol rajtad kívül nyolc férfi fordul meg naponta; esős időben felmosni a már eleve meghatározhatatlan színű padlót az egész üzemben..ilyesmik). már kora délelőtt annyira kikészített az imént vázolt intenzív tapogatás, hogy az irreverzibilis agyhalált elkerülendő nyelvtörőket szenvedtem ki magamból. agrárproletariátus agrárproletariátus agrárproletariátus agrárproletariátus agrárproletariátus agrárproletariátus
miközben anyu beszélt a telefonba, és olyasfajta mondatokat mondott egymás után, hogy 'egyre gyakoribb lesz ez, hiába' (nem lesz gázáremelés), rájöttem, hogy tulajdonképpen onnantól, hogy valaki elnyom egy ilyen típusú kijelentést a forrás feltüntetése nélkül, vagy statisztikailag nem kellően (általában:sehogy) alátámasztva, és még elég tekintélye sincs nálam, hogy fenntartás nélkül elhiggyem, amit mond, azonnal kiül az arcomra a cseppet sem diszkrét kétkedés, az infó meg rövid úton megy a süllyesztőbe. miközben anyu beszélt a telefonba.
évek óta orvosis kollégiumban élek. ez a tény abból kifolyólag, hogy bölcsész vagyok, már eleve okot adhat súrlódásokra. miért? itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kis betűvel ejtsek szót a karok közti nagybetűs hierarchiáról, ami (számos ennek ellentmondó némileg megalapozatlan véleménnyel szemben) szerintem igenis létezik. a dolog szigorúan egyirányú: az önkényesen kinevezett "főben" generálódik, és a tagok felé mutat. persze nem lehet mindenféle kitétel nélkül olyasféle törvényeket általánosítani a köz megnyilvánulásaiból, hogy az orvosisok lenézik a jogászokat és a közgazdászokat, utálják a bölcsészeket, satöbbi, de azért mégsem lehet olyan könnyen elmenni az efféle (meglehetősen nyíltan kimondott) vélekedések mellett. a meglehetősen nyílton azt értem, hogy persze senki nem fog ilyesmit szemtől szembe közölni egy "áldozattal", az egymás közti beszélgetésekben viszont nyilván korántsem tabu a téma, az "orvosis" (így, idézőjelben) öntudat (nem feltétlenül hivatástudat!) nemzedékről nemzedékre öröklődik a gólyatáboros indulókkal is, és persze aki "orvosis" volt, az is marad: orvosként, tanárként nagy valószínűséggel ugyanígy fog gondolkodni, és egy szimpla tanórán sem fogja a véka alá rejteni mondjuk a társadalomtudományoknak és azok művelőinek feleslegességéről, kártékonyságáról (sarkítok) alkotott véleményét. itt arra gondolok például, hogy voltam bent egy olyan órán, ahol az (egyébként antropológusból és régészből lett) orvos petőfi állítólagos barguzini maradványainak problémáját megbízható (értsd: természettudományos) vizsgálat nem lévén lehetséges (akkortájt újult ki sokadszorra a felesleges hrúzavona a Petőfi család Fiumei úti temetőben lévő sírja felbontása körül DNS-mintákért), a probléma megoldásának feladatát hatásos zárszóként, általános derültséget (köznevetség) keltve a bölcsészek hatáskörébe utalta. fontos azonban több dolgot leszögezni. egyészt: egy "szimpla" természettudóstól is hallhatunk olyan véleményeket (pontosan húsz másodperccel azelőtt, hogy kivágná az ember lányát a vizsgájáról), hogy manapság csipkeverést is tanítanak egyetemi szinten (btk, néprajz), hová is tart ez a világ. másrészt: egyáltalán nem minden orvosis a rossz értelemben vett "orvosis". erre mindjárt kitérek egy kicsit, de előbb lássuk _a_ hierarchiát. teljesen szubjektív, csak a saját (többéves) tapasztalataimat tükrözi, és nyilván nem nézek ki reprezentatív mintának sem. 1. általános orvostanhallgatók 2. fogászok 3. gyógyszerészek 4. ETK-sok: mentős, ápoló 5. természettudományi kar 6. műszaki kar=pollack, hosszú á-val ejtsed 7. bölcsészek 8. jogászok, közgazdászok 9. művészetisek. az első három kategóriába tartozó "orvosis"= javarészt kóros önbizalomtúltengésben szenvedő(??), arrogáns, köpenysznob, a nyílt utcán is fonendoszkóppal parádézó egyedek (egyéPként manapság kereskedelmi forgalomban is kapható fonendoszkóp formájú, ámde fülhallgatóként funkcionáló cájg, cuki) az egyre nagyobb számokhoz egyre kisebb presztízst(?) társítanak, ezen kívül azt is tudni kell, hogy a no.1 kategória "orvosisai" ugyanakkor a második és a harmadik kategóriára is hasonlóan tekintenek, azaz egyértelműen ők a hierarchia (szerintem csak a jéghegy) csúcsai. arra, hogy az "orvosisok" vagy az orvosisok vannak-e többen, meg sem kísérelem a válaszadást, mindenesetre szeretném hinni, hogy az utóbbiak, azok, akikben így külső szemmel talán erősebb a hivatás-, mint az öntudat.
ezt a földöntúli menetjegyet még két éve fényképeztem le az özönvíz előtti telefonommal, a képet több darabból illesztettem össze az imént (plusz némi kontraszttal megpróbáltam olvashatóvá tenni rajta a szöveget). ilyen az, amikor a fél hatos ikarusz ébredő(alvó?)félben lévő sofőrje nem a papírforma szerint fűzi be a jegykiadóba a tekercset.
furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár
leszek ami marad